Gázkamrameleg anyaméh delíriuma részegít, vacogok,
combtőben, vállban, gerincében csonkult veterán szabadságok,
kitoloncolt igaz szólt szátokon szelíd szirom, színes rom hervadok.
Anyám! Éretlen vagyok a halálra, tudattalanság életemre szántan,
hiába ide szültél, a másvilág állított falainak sarkába négyégtájban,
katonák jönnek, vígasztalt fegyvereiket áldozzák bűneimre,
háborújukban kegyelmet áldoz minden égi földi fennségben,
ágyúgolyókra térdelt népek sóhaja, vagyok, ahogy ők, kietlenségben.

Nincs kormom, se füstöm, égek, bőrömre vadászott végzetem kiált,
bunkerházaink légzése, lépte szapora elosonnak a földi menedékek,
placentatestem porlik, levált talpán koromnak sanyarún aranylik,
szememből kínom sárlik, csillagot tüzel betelehem krematóriuma,
korbácstörvénytől feszített testre rogyik most és majd a mindenek Ura,
fogolysírásának elvétett záportüze a láz sorfalaiból előlépet,
általa is megvetett gyűlölete gyilkol, pedig csak szólni, járni tanul,
halottaim porából kelt Isten kelti az élőt megjósolatlanul.

Tarkódra tett kezeiddel vakítsd hulló ragyogásaidat mellkasomon,
lánctalpas remény duruzsol, altató dalt reptet a szita szél vakon,
vonásaimból kiszikézett nyugalmát koncolja a kitagadott vér, hatalom,
ó átkozz, átkozz magadtól nagylelkűen szabaddá, görcsös keserűség,
átkozz gazdaggá nincstelenség, huszonnégy órás tömegsírjaimban,
átkozz, ítélj életre halál, csontjaiddal zörgess, dobolj koporsómra békét,
láthassam a gyűlölet álságos csokrának porától Isten szerelmes ékességét,
párzó forradailmaiban szennyesruháját, vérem savában ázott szerencséjét,
mielőtt vagonjaimban, rabruhás ígéreteimmel evakuált, gyásszaltelt énekét,
anyaföldem, halottimaszkom repedéseibe inná elárult harcaim végzetét.