Ma sem volt egyszerű, napról napra nehezebb,

kollégáim többsége pozitív,

sorrendben haldokolnak rezidenseim,

a jóslatok szerint rohadtul várható volt.

Éreztem, szörnyű szajhaarca lesz ha beköszön,

ízetlen, szagtalan, szemtelen életjáradék,- 

nem tudom eldönteni sem, hogy a negativitás,

vagy a sajnálat kellemetlenebb.

Végtelenné nyúlt,

izolált részvéttel járom a szobákat.

Segíthetek?

Etetném, itatnám mindennapos szeretteimet, de ők

nem kérnek inni, enni se, nem akarnak élni, meghalni se,

nem akarnak mást, csak egyedül lenni.

Nem zavar a hányás, a húgy a szarszag, teszem a dolgom, míg a bajtársak legtöbben újra gyermekek, anyjukért kiáltanak, fáj sikításuk, anyaszült meztelen zombi lét pókhálózza őket,

nem kívánják az embert, nem kísértjük az Istent.

Aggódom, kezdettől nem látva a véget,

a maszk átázik, folyt, vágja fülemet,

szemüvegem párás,

izzadtságcseppjeim hátamon járják korbácsok hetyke táncát.

Kételkedem, kérdezem magam: mindent jól csinálok?

Csak egy vagyok közületek,

kék - fehér cipzáros hacukában,

nejlon kötényben, kesztyűben ázik a bőröm,

fertőtlenítőtől kemény körömágyam.

Gyűlnek a facebookos hősi képek,

közben arcotok ég szemembe, nevetek hűlik a számban.

Rágyújtok szünetben, vénámban kering a szerencsém,

eszek és iszok ebédidőben, nem kívánom,

erőszak ez immunrendszerért, talpon maradni,

mert halálotokhoz teszteletlenül is kellek még,

fekete zsákokban vigasztal a tiszteletlen vég.

A nappalok, mint  lélegeztetőgépek,

az éjjelt követve nem tudom jó reggelt kinek mondok még.

Bérünk nem nő, szeretni halálos tét,

megállhatatlan a vigasztalás, bár beledögölhetünk épp,

plasztikokba szeparált minden személyeskedés,

pihennének tekinteteink, hangosabbak az ordításnál,

tüdőgyulladásos szabadság fuldoklik mellkasunkon,

takonylabda sűrű darázstenger fojtogat minden torkot.

A szirupok, sprék, tabletták,

nyeletnyi folyadékkal is köhögőrohamot okoznak.

Kimondatlan okot keresve vizsgáljuk az alvó sorsot,

rég feladott levél a túlélés, ösztönünk nyitogatja,

harcolunk, testeket merevít zászlórúdjára a meteorlég,

a lélek mint alvadt vér, gyászaink kötözhetetlen nyomot hagynak.

Valaki ebben hidegháborúban társai emberhalálát akarta,

az ápolók, a nővérek, az orvosok szégyenkeznek,

pokoli temetkezési vállalkozás betanított segédmunkásai vagyunk, egy magát fel nem fedő cégnek,

szégyentelen állami rendszertelenségek,

bónusz.

Tartjuk egymásban a szuszt,

belehalni nem nagy kunszt,

szentelvízzel keresztelt ajtófélfák küszöbén Jézusom sirató angyalai átlépik az imák könyörgésének romhalmazait.

Hőseim utolsó hördülésükben lelkesedve szabadulnak celláikból a személytelenség ítélőszéke elé,

borravalóim b...megek, köszönömök, száradt szájról

nekem dobott csók a barátnőmtől,

hisz mindenkinek azt mondta a fiúja vagyok,

ma is szexi szörnynek nevezett, tudom, ma még beazonosítottan szeret, akár e ki..szott rettenet.

Ő is veszettül fog hiányozni, ha kötelező szabadságra megy,

én minden nap gépre szállok szerelmeimért,

Anglia komor gyönyörében elképzelve, a majdban többé nem váltok retúrjegyet.