Egy enyhe nyári délutánon,

Erdő mellett kis tisztáson,

Csendes patak csordogált,

Egy ősz ember arra járt.

Megállt a kis víz előtt,

Majd leült, és hátradőlt.

Hallgatta a csend zenéjét,

Csodálta a folyó vizét.

Mit ad isten észrevett

Egy kavicsot a víz felett.

Nosza gyorsan felkapta,

És a zsebébe rakta.

Aztán csak pihent tovább,

Vagy tán el is szundikált,

De halk kiáltást hallott ő,

Zsebéhez kap hát a kő.

Csodálkozott az öreg,

Beszélő kő, hogy lehet?

Majd reá szólt morcosan,

Beszélsz kavics, mond hogyan?

S a kis kavics azt felelte,

Dobj vissza apó a vízbe,

Ott van már az otthonom,

Zsebedben én nem bírom.

Megteszem ha akarod,

De mond el mi a bánatod.

Sóhajtott egyet az apró,

Elmondom figyelj apó.

Hajdanán erős szikla voltam,

Széllel vízzel faggyal dacoltam.

Sasok fészkeltek ormomra,

Vadak pihentek árnyékomba.

Majd az idő nagy vas foga,

Szél víz és fagy ostroma,

Legyőzött végül engemet,

Megtörte szikla testemet.

És át sodort a sors időkön tájakon,

Hol széltől víztől fagytól kopom.

Most halak fészkelnek hasamra,

S dobál a víz ide- oda.

De tudom az én sorsom ez,

Hogy sziklából kavics legyek.

Végül homokszem s porszem,

S ha időm lejár semmi sem.

Az ősz ember csak hallgatott,

Majd sóhajtott egy nagyot.

Fogta a kicsi követ,

Hallgass hát meg engemet.

Hajdanán erő s ifjú voltam,

Az életben mindennel dacoltam.

A lányok sírtak egy csókomért,

Irigyem volt sok, tudásomért.

Jött az idő nagy vas foga,

A múló élet ostroma,

A Lányoktól csókot már nem kaptam,

Tudásommal magam maradtam.

És át sodort a sors időkön tájakon,

Már öreg lettem, kezemben botom.

Most én sírok unokáim csókja után,

S lesem minden óhajukat bután.

De tudom az én sorsom ez.

Hogy ifjúból öreg legyek.

S végül ha már megpihenek,

Akkor én is por leszek.

De kis kavics a te sorsod nem ez!

Te újra és újra szikla lehetsz.

Hiszen miből van kő és szikla,

Mind porból ahogy a világ maga.

Te kicsi kő te kicsi szikla,

Ne legyél elszomorodva.

Remélem amikor elmegyek,

Poromból én is erős szírt leszek.

Egy enyhe nyári délutánon,

Erdő mellet kis tisztáson,

Kicsiny patak kicsiny partján,

Eső cseppen apó arcán.

Az ősz hajú ember kinyitja a szemét,

vén öreg kezével kutassa a zsebét.

A követ kiveszi, tenyerébe tartja,

A másik kezével meg is simogatja.

És végül az apó, gyenge lágy iramba,

A kavicsot a patakba dobja vissza.

Viszlát kicsike kő a jó isten áldjon.

Köszönöm neked, hogy szép volt az álmom.

Az ősz hajú ember hazafelé indul,

Várja sok unoka, most ő értük izgul.

De tudom ha majd ő megpihen,

Porjából erős kőszikla lészen.