Tudom, emlékeid között is elmosódtak már a belőlem, rólam, tőlem szakadt foltok, fércelted, szavakkal kérlelted a gondot, győzködtél, el kell mosogatni, ne maradjon mosatlan.

A szennyes szakadt göncei maszatolt fotók, fényképalbumodban puzzle darabok, megjárt utakon a nyár, cipzározott kezeslábasokban belső meztelensége katlan, megbolondult, vidám, mint aki többé egyedül sem unatkozik talán.

Tudtad.

Megszelídülnek a vadak s a szelídnek álcázott arcúak torkától menekül minden folyó, megbotlik minden ami jó, ahogy tűzért kiáltanak a falkába verődött erdők, ózonkályhát gyújt meteorszénnel a végtelen erő, ami ősnek hitt megújul szemeid előtt, kullogó föld, víz és tűzeső vérbíborszín indái szarvaikra felaggatnak, dőlt hegyek falainak ablakkereteire feszíti hátad a keresztezett jelen, teknősháttá süpped az ég, rajtad belé nyíló ajtó, megtapostad volna jeleit, karcaiból csónakot faragsz tőled szokatlan módon, a tengerek pikkelyhullámait szíved köré fűzöd szárított halaidnak a félelem nélkülöz, szűkült beleiben csömörlöttségében kitagad örökségéből az ódon.

A kávézókban majd varjak ülnek, gyárkéményszivarjaikat rád köpik, levedlik szárnyaikról az ég betűit, tollaikból fészket kínálnak testednek, űzettetéseikből kegyelmes samat-havat hozott csőrük, ruháid felcserélnek, érthetetlen ábécéid rovásaid útjelzőit íves körökre cseréleik a temetők, Istenmívelt sorsai társaidnak láncaid súlyosbítják a barlangok lakásának szűkét, a lélek szügyeire pántot kovácsolt páncélod feláldoz, pigmentjeid pórusmedencéiben úszógumik, lemezsejtjeid eltesznek láb alól, megereszkedett napfények nyújtóznak bütykeidre matador büszkeségben, kerítéseiden túlról kitiltott kutyáid ólaikat veled támasztják meg, bolhaságként vakarász rajtad a gondolkodás, megkésett irgalom cölöpöz, tudták, a szarkaszürkék csendjeik vakondoktúrásaiból végleg fesletten kiszínesednek, énekükkel majd nyújtózott szárnyakként elfedik a holdat, a napot elnyelik, feleselnek, hiába feledtettetnék veled bajaid, jajaid, már képtelen leszek.

A keserűség ragyái mögül kaput nyitnak minden bújdosónak.

Elapadt hangjaidra nem felelnek a templomi harangok, vagyonaidból nem oldhatnak fel az imák sem a rangok, az oltárak gyertyáit hiába csiholod, befelé izzanak, az anyaméheket mint darázsbolyokat füsttel oldják a papok, gyermeksírással kísértenek majd a rögek, az órák orvosok, félrecsúszott indigósszalagjain az írógépeknek, a lesütött fejűek fölemelik tekintetüket, a nappal kiégett csillagslukkokat szívó űr földjét lélegző új tüdővel kérkedő népet küld elébed, rontással skaplolt tincseim küllőid közé vetik menekülésemben, megállítanálak, fent fogaikon sírköveid kimorzsolják gumóidat, első közös vacsoránk asztalait teríve meg többé nem vágysz újra hallani, nem akarod hogy láss, pányvaságomban modellt áll a tehetetlenséged, mint csonka családok tagjainak látleletét a szeretetlenségről, engem, panaszranyíló sebzett szájat, hálára befognak élő halálok.