A roma irodalomról való ismereteink gyakorlatilag e századtól datálhatók. Egyaránt vonatkozik ez a folklór irodalomra és az írásbeliségre, az úgynevezett magas irodalomra, jóllehet egy-egy folklór gyűjtés és publikáció már a 19. század végén napvilágot látott – s feljegyezték egy-egy cigány író, illetve költő kötetét is, melyek azonban nem maradtak ránk, így valóságos mennyiségi adatok hiányában, ha feltételezhetjük is a romák körében élő irodalmat, ismerni kevéssé ismerjük azt.
Századunk nagy részében az irodalom alkotói és a művek fogyasztói a népi kultúra rendszerében találhatók fel. A folklór irodalom éltetőjének tekinthetjük az írásbeliség, az iskolázottság, az intézményesített irodalom hiányát, a szóbeliség kizárólagos fentmaradásának tényét. Többen a folklór irodalom virágzásáról beszélnek, s ezt a zárt közösségek továbbélésével magyarázzák. Nem ritka a romák körében gyűjtött folklór alkotások túletnicizáló interpretálása, elfelejtve olyan folklór irodalmi tényeket, mely szerint ezen alkotások elsődleges megnyilvánulásai mégis csak az osztály-kultúra részei. Kétségtelen, hogy a cigányok hosszú időn keresztül kimaradtak a népoktatásból, több évtizeddel megkésve a falusi parasztnépességtől, s ennek következtében a folklór irodalom is tovább élt kulturális közegükben. Miközben a parasztok a századelőn olvasóköröket, majd öntevékeny szinjátszóköröket alakítanak és működtetnek, ponyvairodalmat olvasnak és népszínműveket állítanak színpadra, népies műdalokra és nótákra vigadnak és búsulnak, vagyis aktív fogyasztókká válnak, addig a cigányok közössége, illetve a közösségek tagjai hallgató, vagy szomorú, bús, lassú, és tánc, vagyis vidám, mulatós énekeket mondanak, balladákat – személyre, illetve családra szabott szövegekkel – fogalmaznak, hosszabb epikus szövegekkel, mesékkel (vagyis tündér, illetve varázs mesékkel), történetekkel (novellamesékkel, ponyvaregények történeteivel), mondákkal, anekdotákkal múlatják az időt, vagy szórakoztatják egymást. Vagyis a romák – szemben a parasztokkal – továbbra is aktív folklór alkotók.
A kutatók, de talán később a roma értelmiség érdeklődését is leginkább a mese keltette fel. A mese más társadalmi csoportokkal szembeni virágzó fentmaradását közösségi funkciója magyarázza. A mesét – talán a 60-70-es évekig – valóban komolyan vették az emberek. Alapvetően felnőtt műfaj lévén nem a gyerekek esti elaltatására szolgált, bár a gyerekek is a hallgatóság körébe tartoztak. Nem számíthatott mindenki mesemondónak, a jó mesemondás tehetséget feltételezett, s bizonyos értelemben a mesék tulajdont jelentettek. Meséltek a virrasztalóban, a hosszú estéken, katonaságban, távoli munkahelyen, munkásszállón, vagy éppen a börtönben, ahol a jó mesemondót szinte kiváltságos személynek tekintették. Az utóbbi évtizedekben a varázs és novellamesék elbeszélése szinte kikopott a közsögések kulturális gyakorlatából, s talán csak a folkloristák megjelenése teremt egy-egy mesemondási alkalmat. A virrasztalókban inkább hallani ma már igaz történeteket, élménybeszámolókat, vagy vándormondákat. Elevenen élnek azonban a hallgató és tánc-nóták, énekek, balladák, amelyekben az emberek szinte kivétel nélkül személyes alkotók, s éppen a mindenkivel szemben támasztott kulturális elvárásoknak kell megfelelniük, hiszen személyesen kell érzelmeiket saját énekeikkel kifejezniük.
A roma „magas” irodalom kezdeteit az 1960-as évekre tehetjük. E magas irodalom egyfelől a lírából – a költészetből – másfelől az epikákból, a folklór mesékből táplálkozik. Létezik-e a roma irodalom attól, hogy vannak írók és költők, akik magukat, vagy akiket mások romaként definiálnak? Feltehetően ez még csak nélkülözhetetlen előfeltétele ennek. A roma irodalomnak intézményesült fórumokra, kanonizált szövegekre, irodalmi nagyságokra, irodalomszervezőkre és szerkesztőkre van szüksége. A roma irodalomnak így meg kell önmagát konstruálnia. Mi a magyarországi roma irodalom nyelve? Részese-e a magyarországi roma irodalom a magyar irodalomnak? Hat-e, illetve visszahat-e a roma irodalom a romák széles tömegeire? A változó és bizonyos műfajokban visszahúzódó folklór irodalom helyébe képes-e lépni a magas irodalom? Megannyi kérdés, melyre ma még csak bizonytalan válaszok adhatók.
A roma irodalom legújabbkori kezdetét nehéz még meghatározni. Ha az irodalmi orgánumokat tekintjük, meg kell említenünk a Choli Daróczi József szerkesztette Rom Som című folyóiratot, mely első megjelenésekor 1975-78 között négy évfolyamot élt meg. 1995-től újraindult a lap. Az 1980-as évek végétől az 1990-es évek elejétől több olyan közéleti-kulturális lap jelenik meg, mely rendszeresen közöl irodalmi szövegeket. Ezek sorában először a Romano Nyevipe, az MCKSZ (Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége) kiadványa tűnt fel. Hamarosan követte ezt Osztojkán Béla főszerkesztésében a Phralipe c. hasonló nevű szervezet lapja. 1991-től lát napvilágot a Roma Parlament lapja az Amaro Drom. A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság Rostás Farkas György szerkesztésében a Khetano Drom című lapot adja ki. A Lungo Drom szervezet nevével megegyező-nevű lapot jelentett meg. Balogh Attila Cigányfúró lapját pedig kisebbség szellemiségű lapként deffiniálja.
A legelső újabbkori cigány szerzők az 1960-as évek második felében jelennek meg alkotásaikkal, s a 70-es évektől mind többen tűnnek fel s publikálnak – részben a Rom Som-ban, részben a magyar irodalmi lapokban. A konfliktus már a kezdetek kezdetén érzékelhető volt. A romák többsége magyar anyanyelvű lévén nem érthette a romani nyelvet, s az irodalmi lapok pedig eleve nem közölték a romani nyelvű írásokat. A cigány nyelven alkotó írók pedig egyszerre törekedtek volna arra, hogy megteremtsék a cigány irodalmi nyelvet, nem utolsósorban a nyelven tanuló roma gyerekek tanulmányai segítésére is, és arra, hogy minnél szélesebb olvasóközönséghez juttassák el műveiket. Úgy tűnik a konfliktus feloldására a kétnyelvű – a romani és magyar nyelvű – kötetek megjelentetése a legjobb gyógyír. A cigány irodalmi nyelv létrehozását szolgálja, miközben persze a világirodalom klasszikus műveit emeli a cigány irodalomba a műfordítások növekvő száma. Choli Daróczi Petőfit és József Attilát, Rostás Farkas Adyt és Kosztolányit fordította korábban cigány nyelvre, de mára Nagy Gusztáv lefordította Madách Ember tragédiáját, Choli Daróczi az Új Szövetségből Máté Evangéliumát, Rostás Farkas Saint-Exupery Kishercegét, Vesho Farkas Zoltán Arany János Shakespeare Hamlet fordítását, Ruva Farkas Pál Falusi György börtönverseit, de emelett számos költő versét ültették át ők, illetve Bari Károly romani nyelvre.
A különböző cigány törzsek különböző nyelvi dialektusokat használnak. A romani irodalmi nyelv most van kialakulóban. A nyelvújítók, a romani nyelven írók körében egyenlőre vita tárgyát képezi, hogy melyik dialektus váljon az irodalmi nyelv alapjává és az is, hogy melyik írásmódot használják. A kibontakozóban lévő irodalmi nyelv azonban még érdemben nem befolyásolja a romani köznyelvet, ennek következtében továbbra is fennáll a dialektusok közötti erős különbség. A romani nyelv iskolai oktatása, eltekintve egy-két roma iskolától, még nem intézményesült.
Talán a cigány irodalom fejlődésében a legnagyobb lökést Bari Károly felfedezése, a Holtak arca fölé verseskötetének 1970-ben való megjelenése adta. Miközben a Bari kritika minden más verselőt homályba szorított, sikere másokat inspirálta is, az önkifejezés vágyát ébresztette fel bennük. Mára több, mint húsz cigány költőnek jelent meg önálló verseskötete, s ez nem jelenti azt, hogy csak ők jelennek meg kisebb-nagyobb rendszerességgel. Nem foglalva állást, s nem készítve rangsort, a kritikai fogadtatásból úgy tűnik, hogy a mára hat kötettel jelentkező Bari Károly mellett Balogh Attila (kötettel 1980-ban, 1991-ben jelentkezik), Kovács József Hontalan (1991 óta 6 kötete van), Osztojkán Béla (1981, 1983), Szepesi József (1982, 1983, 1992, 1997), Horváth Gyula (1992, 1993, 1995) és Rostás Farkas György (1989 óta 6 kötete van) kapták a legjobb fogadtatást. A verseskötetek döntő többsége 1991 után jelent meg, s ez talán nem azt jelenti, hogy egyre több a költő, hanem csak annyit, hogy egyre jobbak a kiadási lehetőségek, s egyre több támogató szervezet, illetve mecénás jelenik meg a színen.
Felvetődik az a kérdés, hogy miért találunk több verselőt, illetve verseskötetet, mint prózaírót, illetve prózai kötetet a roma irodalomban. Feltételezhető, hogy a költészet, mint a folklór irodalom lírájának közvetlen folytatója éppen a líra egyéni jellegét viszi tovább és erősíti fel, ha lehet, még egyénibb formában, az egyedi szerzőség még nagyobb hangsúlyozásával. Ha a roma költészet antológiai köteteit tekintjük, egyfelől ennek a törekvésnek a nyomatékát észlelhetjük, másfelől pedig a roma irodalom kanonizálási törekvéseit láthatjuk. Az antológiákat akár Nagy Gusztáv, akár Choli Daróczi – Kovács József – Nagy Gusztáv közös kötetét a „Romane poetongi antologia – Cigány költők verseit” tekintjük, ezt láthatjuk, vagyis a szerkesztők világosan megfogalmazzák, hogy mely műveket tekintik a legsikeresebb és a roma költészetet leginkább reprezentáló alkotásoknak.
A prózairodalmat tekintve a mesék jól különválaszthatók az elbeszélésektől és regényektől. Az irodalmi meséket a folklór irodalom mintegy folytatásának tarthatjuk. Lakatos Menyhért és Szécsi Magda több mesekötetet jelentetett meg, de fontos műnek tekintik Osztojkán Béla 1998-ban megjelent mesekölteményét is. A regény, kisregény és elbeszélés irodalom első, a magyar irodalmi közéletet is megrázó kötetét Lakatos Menyhért adta ki 1975-ben Füstös képek címmel. E szociográfikus mélységű regény több kiadást is megélt, sőt több nyugat-európai nyelvre is lefordítva kifelé is reprezentálja a magyarországi roma irodalmat. Osztojkán Béla Nincs itthon az Isten 1985-ös elbeszélés-kötete is nagy feltűnést keltett, s hosszú ideig kellett várni, hogy 1997-re megjelenjen Átyin Jóskának nincs, aki megfizesse c. nagyregénye. Kedvező fogadtatást kapott Holdosi József Kányák c. 1975-ös megjelenésű regénye és további három prózai kötete. A roma irodalomról szóló kritikák és ismertetések között akár Szegő László, akár Csengey Dénes elsősorban e szerzők műveit emelik ki. Szegő úgy látja, hogy a romani és a magyar nyelven alkotó írók művei alapvetően egy tőről fakadnak, s az a közös e művekben, hogy hasonló élményanyagot, a cigány lét kitaszítottságát, nem ritkán társadalmon kívüliségét jelenítik meg és ebben az értelemben tekinthetők sajátosan etnikus vonásokkal rendelkező műveknek. E prózai alkotások egyszerre ötvözik a cigányság szociológiai valóságát, a cigányok körében élő hiedelmeket és babonákat és egy szebb életre való törekvést.
Ha a kisebb prózai műveket, az esszéket, riportokat vagy önéletírásokat tekintjük, egyre több más műfajban is alkotó szerzőt sorolhatunk fel. Közreadta esszéit Balogh Attila József Attila a Peep-Show-ban címmel 1997-ben, megjelentette riportjait Kovács József, Szepesi József, parlamenti széljegyzeteit Péli Tamás, tárcáit Farkas Kálmán, önéletírását Dilinkó Gábor, Oláh Mara, Balázs János, Péliné Nyári Hilda. Színpadi szerzőként emlékezhetünk meg Csemer Gézáról, és filmíróként Lojkó Lakatos Józsefről.
Összegzésként azt mondhatjuk, hogy létezik mára Magyarországon roma irodalom. Létezik egy romani nyelven megfogalmazott irodalom, amely egyenlőre küzd a mindenki által elfogadandó irodalmi köznyelv megteremtésével, s amely párhuzamosan, mint magyar nyelvű irodalom is a kétnyelvűség segítségével elevenen él és hat. Létezik egy magyar nyelven írt roma irodalom is, melyet immár a romák különböző etnikai csoportjai egyaránt közös szellemi kincsnek tekintenek. Létezik és egyre erősödik egy beás nyelvű irodalom, mely szintén a kétnyelvűség segítségével minden roma számára elérhetővé válik. Egyre világosabban kirajzolódik a roma irodalmon belül azok köre, akiket a romák és általában az irodalomkritika első vonalbeli íróknak, illetve költőknek tekint. Létezik az alkotásoknak egy jól számontartott, az iskolai oktatásban is bevezetni szándékozott köre, amelyekre, mint a legkiforrottabb művekre, illetve kötetre tekintenek.
A valódi kérdés az, hogy az egykori folklórirodalmat használó romák széles tömegei mikor, s milyen formában ismerkedhetnek meg ezzel a roma nemzeti irodalommal, illetve ez a roma nemzeti irodalom mikor válik a magyarországi nemzeti irodalom igazán szerves és integráns részévé. Úgy tűnik irodalmi orgánumok, kiadók és sorozatok, kötetek és antológiák már vannak, már csak az igazi olvasóközönség hiányzik.
Forrás: http://www.c3.hu/~mester/T365/tux02058.htm
