A bokor kendőt nyit, a fa batyujában fekély,
mint vércsomót, elvetélt embriót őriz a föld e féltekén,
hű asszonyok siratnak daliás, férfi rémületben,
ágyékukban, hűlt kemencéből lopott a holnapi kenyér,
ágyúkönnyeik szaporodnak, a tarlók ösvényeiket kivégezték,
patyolatgyászuk oszlik, csodálatuk nádnéped fekete haját szaggatja,
mi lángnyelvekkel terjedünk, a nyár réti gazdátlan tüzeiben.

Az utakon, zörgő szekérháton a test, lépteim kiterítve,
minden háztömbnél megállva
lovakkal terített lepedő,
megkövetlek,
nyerítő szívvel kérdezlek,
jut kezünkbe törzs, ág, világmankó?
Fejünk roppan mint dió, szilánkzivatarban
csiszolt verseink álmainkban folyók,
megköveznek.