Belefáradtam az ágy hat ívébe, megkötöz,
az ég, a föld mindenhol keres, nélkülöz,
lábam porban, a föld tetőig sároz,
kéményedtől küszöbödig szállok,
taposs meg, levetett cipőiddel köszönts
engem, aki ténfergő füst íze a szádban,
nyelved hegyétől szívkamrádig járok,
kifülelt titkainkkal ha kell hálok, megváltalak.
Belefáradtam tüskéid metszésébe,
arcomon metszett tekintetedből
fájdalmat inhalálok, de fojt selymességed,
könnyű vagy és áttetsző csobogás,
meghurcolt főm ékessége égi, éji fészek,
csivitelő, kuvikoló holdból homály,
kezem között morzsolt csillagok pora,
nincs több kívánságom,
akartam lenni jó,
most kérem, akarjon jóvá tenni a jó.
Én, tépett karok izmaira álmodott pelyhed,
terhes karoktól tiltott ölelésekben hullok,-
izzadtságodra, mint gyümölcsre szomjazom,-
tél van, nyári hőség tikkasztja tudatom,
a világ négy tájába menni,
szemedben nő és férfi lenni,
belőled ember-alakot venni,
fogasra akasztott hazugságaidra,
gyermeki tudatlansággal felelni,
ha kérdezel: vagyok, kalapod, kabátod, nadrágod,
inged, szemfedőd, szabott szemérmed gombja,
cérnád és tűd minden semmis-éghez,-
hol, belefáradtam önmagam szeretni helyetted, téged.
