Szél szárnyán suhantak el esztendeink.

A tegnapokat felfalta egy éhes madár.

Ami maradt, elfér egy bőröndben. Ahogy a holnap is.

Csak a gondolatunkban kelt új és új illúziót a maradás.

Az asztalon tervrajzok hevernek.

Megkopott papírlapra karcolt görbe vonalak. Apám tervei.

Szövetfoszlányok csak, végtelen emlékeink nagyvizében.

És a Márai könyvek. Idegen földre szakadt otthont vágyó szív.

Le kell tenni valamit az asztalra.

Mert a valami nélkül súlytalan a szó.

De vajon kidönti el mikor, mit érnek? „A gyertyák csonkig égnek”. 

Változunk. Néha magamra sem ismerek. Egyre többen ismeretlenek.

Egyre kevesebbet nevetek. A helyzet komolyodik.

Mert komoly az élet, olyannyira, mint a halál.

Ma még utazunk. Végtelennek tűnő ismeretlen utak.

Felzabált kilométerek. Előttem és utánad.

Érkezések. Indulások. Időtlen csomagolások.