Még szerelmet keresve életemben,

Arra jöttem rá, hogy megöregedtem.

Túl idős nem lettem csak kissé magányos,

Így jöttem rá arra, egyedül vagyok most.

Addig kutatgattam és kerestem,

Míg az idő elszállt felettem.

Hiún azt gondoltam, várom s megtalálom,

De nagyot tévedtem és igen-igen bánom.

Nem szabadott volna ennyit tétovázni,

Ami jó volt hagyni, aztán tovább állni.

De én nem ezt tettem, csak áltattam magam,

Nekem időm, mint tenger annyi van.

Most kellet rájönnöm a nagy bölcsességre,

Nem kell a túzok, jó a verébke,

Mert ha csak ennyit szán a sorsunk,

Az a legokosabb, ha bele nyugszunk.

Végezetül annyi, de csak jó tanácsnak,

Ne várjunk túl sokat, csak amit a sors ad,

Mert ha mindenkinek egyforma sors jutna,

Nem tudom mi lenne, de biztos untatna.

A tanúság legyen annyi e sorokban,

Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.