Isten nyomortáborában földönfutóvá lett nyár éget,

akartad vagy sem, húst, csontot, vért odáz minden szó,

halálos ítéletben termesztett minden ami jó,

sajnálkozik, de a szenvedésnek nem vet véget.

Terein kenyérvadász minden kéz, láb és száj,

korgó tekintetében mint árnyék gyermeket kísérget,

vetették méhbe, lábközből földre nyílott utak nyelik el,

por-sorsban hasal, kínjában görnyed a tehetetlenség háza üres magtár.

Oly sok részegségben, mámorban fetreng szárítókötélen a tegnap,

a mai terhek hozzá csipeszeztek, mosásra vártan két karodban áznak,

levegővételed, lüktetésed túlélést szimulál, haláltáborok vágynak, épülnek új házak

romokra csordába gyűlt fegyvertelen álmok üldöznek múltjukért, nincs nekik, se ma, se holnap.

Bódult tudatban ígérnek szebbet, jobbat, többet annál, amit adnak,

evakuált önzéseink panelnegyedben a föld alatt is sorba állnak,

hátadra ölelt virágtengerben még az égett hús szaga orrodba visszajár,

hajad vértengerben alvadt cipőtlen léptekkel füstölög, ebédre vár és kihallgat.

Jól tudja, s jobban nálamnál is, te rád, mi ránk mi várható az édesgető nyárra,

megrökönyödött karjaid tártságával mellkasodra kulcsolják utolsó imád,

borzolt folyótükör az arcod, elfolyik, nappal is esti esőben sirat minket, ne lássuk sajnál,

tőlünk elvált kesergést állítok puskalüktetéseim zivatarába, fekszünk, szállunk tömegek sírjába.