Fehérré sápadt ujjbegyekkel tapogatlak csukott szemem ázott mennyezetén,

Kopottbőr freskóidról az angyalok vedlik tollaikat, bundába bújnak nyár idején,

én feketévé sorvadt aszalt szilvaszín falak között nyitott, virágaimról a töviseket,

mint tetőmet fejem felől az államom, rángatja, oszlatja az osztatlan tüntető eget,

csupaszítalak, vetkőztetem szívem szemérmét előtted, de kevés benne a hűség,

nem értem miért, magamra hagyott minden értelem. Miféle nyelv ez a gagyogás?

Vallanék pedig vétlen magamról, a világról, melybe hiszem te magad száműzettél,

amely nyelven születni hívtak, meghalni hívnak egylényegű nem változó okán,

cafatok nélkül ég, áll minden oltár,  melyet nekem emeltek, te megszöktél Uram!

Ha hívhatlak így, mert nem vettél nőül idáig, nem volt rá kor, hogy fiad legyek,

a jog miszerint ember lehessek, okafogyott, tájékozatlan fény nélküli ragyogás,

jajj hiába kívánom minden csillagom talpalatnyivá, porlad e füstmárvány-remény,

Minden vér megalvad, minden test szűkös és tágult csontjaim lelkem zátonyát,

gyászolom a születést, ünneplek minden halált, hozzád közelebb az új reggel-est,

Eltűrőm ha te akartad így, anyámat, apámat se vádolom, tovább, viseljék e kínt.

A papír magyarnak mond, a száj cigánynak hazudik királyságod koldusaként,

Anyám méhe formált, tudatától lettem azzá akivé, félvér világ egyetemes ura,

levegőnek, víznek, sárnak, keresztnek, koszorúnak méltán jogos tulajdonosa.

Lila oltár, apai szeretet nevelt, érlelt a megbánás, most mégis szemben állok veled,

Betörnék minden templomi ablakot, imádkozva minden megtört emberi szemért,

mint hitétől terhes, fuldokló démonjait égető Notre Dame-i láng, ünnepel a halál.

Engedj engem mesélni neki, égsírig táncoló tehervagonokról keserves robogásban,

csontjáig sorvadó bódult gyermekseregekről lángos éhségtől kómás afrikákban est-reggelben,

nyomortelepeidről hol legnagyobb ünnep a húsvét, minden karácsony szent és üszkös,

mint a seb, mely lélekre vágyott, várt, vért, húst, csontot akart arcul hogy neve lehessen,

Hogy róla egyszer varjából elperegve minden száj, minden térd hamvában íródott tekercseinkben,

földből nyílt házainkra mázolt évezredes szerelem szögesdrótjain a gyász, tavaszi zászló, kegyelem!

Kokainportól rohadt embervirágok között a játszó-tereken,  Istenem! Hívj! Szólíts nevemen!